Ez a fotózás eredetileg egyáltalán nem páros fotózásnak indult.

Nyár végén írt nekem Lilla.
A párját, Nórát szerette volna meglepni egy ajándékutalvánnyal.

Régóta követi a munkámat, szereti a képeimet, és azt érezte, hogy Nórának nagyon jót tenne egy aktfotózás.

Nóra ugyanis mindig túl vékonynak látta magát.
Sokszor nem érezte elég nőiesnek a testét.

Lilla viszont egészen mást látott benne.
Azt szerette volna, ha egyszer talán úgy is megláthatná magát, ahogyan ő látja őt.

Megvette neki az utalványt, néhány héttel később pedig már Nórával leveleztem az időpontról.

Nóra izgult.
Nem volt biztos benne, hogyan fogja érezni magát a kamera előtt, mit lehet majd belőle kihozni, milyenek lesznek a képek.

Végül lefoglaltuk az időpontot.

Akkor még egyikük sem sejtette, hogy azon a napon nem csak Nóráról fognak képek készülni.

Egy ötlet a fotózás előtti este

Nóra fotózása előtti napon jöttek a hírek az azonos nemű párokat érintő örökbefogadási szabályok változásáról.

Nagyon örültem neki.

Olvastam a híreket, és közben azt éreztem, hogy talán van remény arra, hogy egyszer egy elfogadóbb országban éljünk.

És akkor eszembe jutott, hogy másnap jön hozzám Nóra.
Lilla pedig később jön érte.

Egyszer csak kialakult a fejemben egy kép róluk.
Nem klasszikus páros fotókat képzeltem el.

Egy fólia mögött láttam őket, fehér háttér előtt.

Két testet.
Finom érintéseket.
Közelséget.

Két nő vonalait egymás mellett.

Nagyon szerettem volna elkészíteni ezeket a képeket.
Mégsem írtam nekik.

Tudtam, hogy Nóra már az egyéni aktfotózás miatt is izgul, és nem akartam még egy új ötletet a nyakába tenni.

Úgy voltam vele, hogy majd meglátom.
Ha másnap jól érzi magát, feloldódik, és azt érzem, hogy van helye ennek, akkor megkérdezem.

„A későbbiekben páros fotózást vállalnál nekünk?”

Másnap Nóra tényleg izgulva érkezett.

Elkezdtünk fotózni, közben beszélgettünk, mutattam neki az elkészült képeket.
És szépen lassan azt láttam rajta, hogy megnyugszik.
Egyre jobban elengedte magát, és tetszettek neki a képek.

Aztán egyszer csak feltett nekem egy kérdést:
„A későbbiekben páros fotózást vállalnál nekünk?”

Elmosolyodtam.
Fogalma sem volt róla, hogy előző este pont rajtuk járt az eszem.
Úgyhogy elmeséltem neki, mit találtam ki.

Aztán visszakérdeztem:
„És mit szólnál hozzá, ha nem egyszer csinálnánk meg… hanem ma?”

Nóra rögtön lelkes lett.

Már csak egyetlen apró probléma volt.
Lilla erről az egészről semmit sem tudott.

Ő úgy indult el Nóráért, hogy eszébe sem jutott: aznap még ő is a kamera elé fog állni.

Így lett belőle páros aktfotózás

Amikor Lilla megérkezett Nóráért, behívtuk a műterembe.
És előadtuk neki, mit találtunk ki.

Az első reakciója nagyjából az volt, amit valószínűleg bármelyik nő mondana, akinek váratlanul közlik, hogy akkor most le kellene vetkőznie egy aktfotózáshoz.

„De hát én erre egyáltalán nem készültem!”

Nem úgy készült, nem szőrtelenített úgy, ahogy egy aktfotózás előtt tette volna. És egyáltalán nem számított arra, hogy aznap róla is képek készülnek.

Elmondtam neki, hogy annál, amit elképzeltem, ezeknek semmi jelentőségük nincs.
Fólia mögött lesznek, a fehér hátteret világítom meg, ők pedig sokkal sötétebben jelennek majd meg a képeken.

Nem az apró részletek fognak látszani.
Hanem ők ketten.

Lilla hezitált egy kicsit.
Aztán igent mondott.

Így lett egy Nórának ajándékba adott aktfotózásból teljesen spontán egy közös sorozat.

Két nő egymás mellett

Nem akartam sokat ezektől a képektől.

Egy érintést.
Egy kezet a másik testen.
Közelséget.
Két nő vonalait egymás mellett.

És végül pont olyan képek születtek, amilyeneket elképzeltem.

Finomak. Érzékiek. Intimek.

De számomra végül nem csak maguk a képek miatt lett fontos ez a fotózás.
Hanem azért is, amit utána Lilla mondott nekem.

Egy mondat, ami bennem maradt

A fotózás után még sokat beszélgettünk.

Elmondtam Lillának, hogy már az első üzeneténél megmaradt bennem, milyen természetesen írta le nekem, hogy a párjának, egy nőnek szeretné ajándékba adni a fotózást.

Azt mondta, igazából nem félt attól, hogyan fogok reagálni.
A posztjaimból már tudta, hogyan gondolkodom.

Viszont nagyon fontos volt neki, hogy Nórát olyan fotóshoz küldje, akinél biztos lehet benne, hogy semmilyen kellemetlenség nem érheti azért, mert egy nő a párja.

És azt sem szerette volna, hogy már az első üzenetében azon kelljen gondolkodnia, mit mondjon helyette.
Hogy a barátjának nevezze.
Vagy a rokonának.

Csak azért, mert nem tudja, hogyan reagál majd a másik ember.

Egyszerűen a párjának szerette volna nevezni.
Mert az.

Ez szíven ütött.

Mert igazából ennek egy teljesen természetes dolognak kellene lennie.
Ahogy annak is, ami ezeken a képeken van.

Két nő, akik szeretik egymást.

A levél, amit a fotózás után kaptam

A fotózás után Lilla írt nekem egy levelet.
Elolvastam, és elsírtam magam.

Azt hiszem, ennél a pontnál inkább átadom neki a szót.

Ezt írta nekem:

„Annyi minden kavarog bennünk a mai nap után... Amik talán szavakba jelenleg nem is önthetők. De ígérem, ha egyszer mondatokká formálódik bennem mindaz, amit ma átéltünk, megírom Neked.

Ami miatt mindenképp írni szerettem volna, az a köszönet.

Köszönöm, hogy Nórának egy életre szóló emléket adtál... a képekkel, amiket még nem is láttunk, a személyeddel, amely segített eloszlatni, legyőzni a félelmeit.

És ami utána történt... én még fel sem fogtam igazán.

De amikor elmondtad, miért szeretnéd elkészíteni a közös képeket, megérintett, és egy olyan kérés volt, amire nem tudtunk nemet mondani, én bármennyire is elégedetlen vagyok a testemmel, bármennyire is frusztrált az, hogy nem tudtam erre felkészülni.

Köszönjük, hogy ennyire tiszta szívvel álltál hozzánk, és hogy lehetőséget és teret adsz a képeid által az LMBTQ emberek láthatóságára.

A közös fotózás alatt annyira bensőséges volt minden pillanat... köszönjük, hogy ezt az élményt átélhettük.

Mindvégig biztonságban éreztük magunkat, és ez sokat segített abban, hogy ne „másnak” érezzük magunkat ezalatt a kis idő alatt.

Utólag is ölelés ezért.

Ma este összenéztünk... és ezt kérdeztem Nórától:

– Tudod, mit éreztem, amikor elköszöntünk?
– Azt, hogy szeretted volna megölelni?
– Igen.
– Én is... de nem tudtam, hogy tegyem...”