Három nö, három test, három teljesen más történet

Mostanában egyre többet foglalkoztat, hogy szeretnék még mélyebbre menni a fotózásban.

Imádom a szép művészi aktokat.

A fényeket, a vonalakat, azt, ahogy egy női testből egyetlen jól elhelyezett fénnyel egészen különleges kép tud születni.

De egy ideje már nem csak ez érdekel.

Egyre többet foglalkoztat az is, hogy mi van a test mögött.

Mit gondol róla az a nő, aki benne él?

Mit látok én fotósként?

És mennyire lehet teljesen más ez a kettő?

Szeretnék olyan képeket is készíteni, amik nem feltétlenül csak szépek.

Amik mondanak is valamit.

És egyre jobban érdekel, hogy én fotósként mit tudok megmutatni egy nő történetéből úgy, hogy közben nem akarom szebbé hazudni.

Részben ezért született meg a múlt hétfői projektnap is.

Kiírtam egy felhívást, amire rengeteg nő jelentkezett.

Nagyon személyes történeteket osztottak meg velem a testükről, a változásairól és arról, hogyan élnek benne.

Végül három nőt választottam ki.

Három teljesen különböző testet.

Három teljesen különböző történetet.

A mentorommal, Péterrel együtt csináltuk végig ezt a napot.

Beszélgettünk, gondolkoztunk, fotóztunk, kísérleteztünk.

Nekem pedig nagyon sokat adott, hogy közben ő is ott volt.

Kérdezett, figyelt, és sokszor segített abban, hogy ne álljak meg annál, amit elsőre meglátok.

És ezen az egy délutánon elképesztően értékes dolgok jöttek elő.

Az egyik beszélgetés például egy falon lévő képemnél indult el.

Egy női test van rajta. Laposabb has, szép vonalak, gyönyörű fények.

Péter megkérdezte Fruzsit, mit gondol róla.

„Nekem ez a kép valahogy hamis.”

Megkérdeztük, miért.

„Túl szép, hogy igaz legyen.”

Nagyon megmaradt bennem ez a mondat.

Mert én ismerem a nőt a képen. Tudom, hogy a teste valódi. És azt is tudom, hogy neki is megvoltak a saját bizonytalanságai vele kapcsolatban.

Ugyanazt a testet nézzük, és teljesen mást látunk.

Én nagyon szeretem, amikor egy fotózáson ilyen beszélgetések indulnak el.

Amikor nem én akarom megmondani, hogyan kellene néznünk egy női testet, hanem meghallgathatom azt is, hogy valaki más mit lát benne.

Aztán ott volt Brigi.

A jelentkezésének egyik első mondata ez volt:

„Mindenki szerint szerencsés vagyok, hogy ilyen alakom van.”

Utána viszont elmesélte mindazt, amit azok nem látnak, akik ezt mondják neki.

Gyerekkora óta nehéz a kapcsolata az evéssel és a saját testével. A sok fogyás nyomot hagyott rajta. Amikor pedig beszél arról, ami zavarja, sokszor azt hallja:

„Jaj, nem is látszik.”

Pedig attól, hogy mi nem látjuk, ő még látja.

A fotózáson azt mondta, szeretné egy kicsit visszakapni a képeken azt, amit a férje lát benne a mindennapokban.

Ez is nagyon bennem maradt.

Mert megint ott volt ugyanaz: amit én látok.

Amit valaki más lát.

És amit ő lát saját magából.

Három teljesen különböző nézőpont ugyanarról a testről.

A harmadik lány, Angi pedig talán a legnehezebb feladatot adta nekem fotósként.

Amikor jelentkezett, a méhen kívüli terhességéről és az utána maradt hegekről írt.

Azt hittem, tudom, mit fogunk fotózni.

Aztán leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy egyáltalán nem ott van az a történet, ami igazán érdekes.

Angit hároméves kora óta járt fotózásokra.

Gyerekkora óta nagyon nehéz a kapcsolata a saját testével.

Közben pedig ott állt előttem egy gyönyörű nő.

Egy olyan testtel, amin kívülről szinte semmi nem mesélte el azt, amiről előtte beszélgettünk.

Róla nagyon könnyű lett volna gyönyörű művészi aktokat készíteni.

Szép fények.

Szép pózok.

Szép vonalak.

Csakhogy pont azt nem mutattam volna meg, amiért ott volt.

Ezért vele teljesen más irányba mentünk.

Nem azt kerestük, hogyan mutat a legelőnyösebben a teste.

Sokkal nyersebb képeket készítettünk. Valami olyat próbáltunk képpé tenni, ami valójában nem is látszik rajta.

És talán pont Angi fotózásánál éreztem a legerősebben azt, amit mostanában keresek.

Mert szép képet készíteni róla könnyű lett volna.

De engem most valami más érdekelt.

Hogyan tudok egy képpel többet mondani annál, hogy „nézd, milyen szép ez a nő”?

Hogyan tudom megmutatni azt is, amit nem látok?

És hogyan tudom mindezt úgy megmutatni, hogy közben nem akarom szebbé hazudni?

Talán ezért adott nekem ennyit ez a projektnap.

Nem azért hívtam el ezt a három nőt, hogy megmondjam nekik, hogyan kellene látniuk magukat.

Én is tanulni akartam.

Beszélgetni.

Figyelni.

Kísérletezni.

Más szemszögből nézni arra, amit évek óta fotózok.

És nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy három ennyire különböző nőnél újra és újra ugyanoda jutottunk:

mennyire keveset tudunk egy nő saját testéhez fűződő viszonyáról pusztán abból, amit kívülről látunk.

Talán ezért foglalkoztat most ennyire az is, hogy a képeimen ne csak testeket mutassak.

Hanem történeteket is.

Olyanokat, amelyek néha látszanak.

Egy heget.

Egy striát.

Egy megváltozott testet.

És olyanokat is, amelyeknek semmilyen látható nyomuk nincs.

Novemberben pedig pontosan ebből a gondolatból születik meg az első kiállításom is.

Minden test egy történet.

Ez a cím már jó ideje velem van, de ez a projektnap nekem is adott hozzá valami újat.

Mert egyre inkább azt érzem, hogy nem csak azt szeretném megmutatni, milyen sokféle lehet egy női test.

Hanem azt is, hogy mennyi mindent nem tudunk róla, amikor ránézünk.

És azt hiszem, hétfőn ehhez én is közelebb kerültem egy kicsit.