Aki nem akart látszani - 3.rész

A találkozás, ami végül elvezetett a fotózásig

Amikor megérkezett, már abból láttam, ahogy bejött, hogy mennyire izgul.

Leültünk beszélgetni, és elég hamar ki is mondta:
ő ennek az ajándékutalványnak nagyon nem örült.

Na, ott egy pillanatra én is befeszültem.

Mert rögtön eszembe jutott a férje.

Az, ahogy ott ült nálam hónapokkal korábban, mennyire lelkesen választotta ki az utalványt, mennyire biztos volt benne, hogy valami nagyon jót ad a feleségének.

Közben pedig ott ült velem szemben a nő, aki legszívesebben nem használta volna fel.
És teljesen értettem őt is.

Azt mondta, tudja, hogy a férje jót akart. Nem haragudott rá ezért. Érti, miért találta ki ezt az egészet.
De szerinte annak, hogy ő egyszer levetkőzik-e egy idegen ember kamerája előtt, az ő döntésének kellett volna lennie.

Aztán elkezdtünk arról beszélgetni, mitől fél ennyire.

Azt mondta, utálja, ha fényképezik.

És valahol a beszélgetés közben szinte csak úgy mellékesen odavetette, hogy őt az alkata miatt már annyiszor bántották, hogy ezen túl van.

Telt nőként olyan mondatokat is mondtak neki, amiket nehéz volt hallgatnom.
„Vizuális környezetszennyezés”.

Ezt is mondták rá.

Na, ezen a mondaton azért nem tudtam csak úgy könnyen továbblépni.

Mert előttem ült egy nő, aki hónapok óta próbálta összeszedni magát ahhoz, hogy egyáltalán eljöjjön beszélgetni egy fotózásról, ahol majd a teste lesz a képeken.
Az a test, amiről mások ilyeneket mondtak neki.

Mondtam neki, hogy ezt egyáltalán nem muszáj megcsinálnia.
Az utalványt átválthatja. Jöhet más fotózásra. Lehet rajta ruha. Mehetünk kültérre. Bármi.
Nem kell aktot fotóznunk csak azért, mert ezt kapta ajándékba.

Erre azt mondta, hogy nem.

Igazából nem a meztelenséggel van baja.
És ha már ennyi idő után végre eljutott idáig, akkor csináljuk.

Aktot szeretne.

Egy héttel későbbre lefoglaltuk a fotózást.

A művészi aktfotózás nálam nem testalkat kérdése.
Nem kell lefogynod vagy megváltoztatnod a tested ahhoz, hogy fotózható legyél.